Emlékeim közt van egy tépett levél, levél, melyet nem is küldtem el. Féltékenység szülte, e bolond szenvedély, de olvassuk csak el, mit mond a levél... Mondd, mért szeretsz te mást, és én csak téged, mért másnak örülsz úgy, ahogy én néked? Ha mellém sodort egyszer már az élet, én nem engedlek, oly könnyen el. Mondd, mért adtál reményt és oly sok álmot, ha mástól akarod a boldogságot? Mondd, mért fogadtad el szerelmes szívem, és hogyha elfogadtad, most mért dobtad el? Az első pillanatban megmondhattad volna, szólhattál volna, ne kezdjük el. De te lázba jöttél, s lágyan átkarolva, hozzám hajolva hazudtad el. Hogy nem szeretsz te mást, enyém a szíved, s lásd kis búcsúlevél lett az ígéret. De én ezt a kis levelet most összetépem, ha így akartad, hát nekem se fáj. ha így akartad, hát nekem se fáj.
2017. április 21. | | Olvasási idő kb. 3 perc Vajon mi lehet az oka, hogy oly gyakran fut vakvágányra, hűl ki, vagy mérgesedik el az ígéretesnek induló anyós-meny viszony? Hiszen egy dolog mindenképp közös kell hogy legyen bennük: a közös kapcsot, a férfit, mindketten szeretik. Szerzőnk úgy érzi, megrekedt az anyósával való kapcsolatának ápolásában, elfáradt és összezavarodott. Veled is megtörténhet - Anasztázia írása. - Mindenki Zsuzsikának hív, mert az olyan kedves, de én Zsuzsázlak immár hét éve. Hét éve szerettem bele a fiadba, őszintén, tiszta szívemből. Romantikus megismerkedés, összeköltözés, jövőépítés, tervezés, nyaralások, épp, mint a mesében. Boldogan élünk. Unokát is kaptál, nagyon szereted. Valahogy csak én siklottam ki a szeretetkosaradból. Nem értem, miért nem szeretsz engem. Keresem a válaszokat évek óta. Néha azt érzem, csak nehezen mutatod ki, amit érzel. Nem értelek, de szeretnélek érteni. Talán nem ilyen lányt szántál a fiadnak? Miért lógok ki én a sorból? Miért teszel ekkora különbséget?
De tudod, Zsuzsa, sírhatnék én is nap mint nap. Elvesztettem a húgomat nyolcévesen, rákban. Láttam a szüleimet a szomorúság legmélyebb pontján, a szétesés határán. Eltemették a saját gyermeküket, talán nincs is ennél rosszabb érzés. Csak 12 éves voltam, de a mai napig emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna, pedig 25 éve már. Amikor megszületett az unokád, pár hónapra rá bekopogtatott hozzám a méhnyakrák. A poklok poklát éltem át, de te nem voltál mellettem. Úgy kezeltél, mint akinek a manduláját vették ki. Iszonyatosan fájt, hogy nem voltak vigasztaló szavaid hozzám, nem fogtad meg a kezem, és nem mondtad, hogy "minden rendben lesz, kincsem". Mégis túléltem a rákot, mert élni akartam! Volt kiért életben maradnom. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem kaphattam én ilyen kevés időt, hiszen még annyi dolgom van. Szeretném látni felnőni a gyermekem, és még boldog éveket szeretnék a fiaddal leélni. Végre jól alakult az életem, nem adhattam fel! Gyakran érzem úgy, ha eltűnnék a szemed elől, neked fel sem tűnne.